Kutyafülű macskaságok

by augusztus 30, 2017 0 megjegyzés

Anomália sztorik - 4. rész


Ezúttal egy rendhagyó anomália sztorival készültem, ugyanis egyrészt ez egyáltalán nem sikerült rövidre, másrészt sok-sok saját gondolat is helyet kapott benne. De szerettem volna megosztani mindezt és hozni egy boldog véget érő kutya-macska történetet is. :)


Egy fekete kiscica története és egyéb gondolatok


Egyik este egy pici fekete cica nyávogott kétségbeesetten lent az utcán és szaladozott ide-oda. Bár már így is teltház van a lakásban a nagynéném lement megfogni, nehogy baja legyen, aztán majd kitaláljuk mi legyen. Végül nem sikerült elkapnia, de bement a mögöttünk lévő társasház udvarába és az alsó szinten lakó hölgy a gondjaiba vette (van neki is macskája, ami ki is jár az udvarra), kapott enni és mondta, ha meg tudják fogni, beviszik. Ha meg nem, végülis ott az udvaron is el tud bújni. Nekem meg egyre az járt a fejembe, hogy szerencsére ez egy jó környék, mert az itt lakók többsége emberséges.

Ami miatt macskahajkurászásba kezdtünk az leginkább az volt, hogy itt, a patakparton minden este csúcsforgalom van: sétálók, kerékpározók, futók lepik el az ösvényeket, és igen, bizony központi kutyasétáltató hely is, ami egy ilyen pici cica számára különösen kockázatos.

Szerencsére már kilenc óra felé járt az idő, ilyenkor már kevesebb a kutyás, csak egyet sétáltattak éppen, bár az pont egy nagy német juhász volt, de amikor a gazdája meglátta a cicát, gyorsan pórázra is tette az ebet és továbbsétáltak. Úgy gondolom ez lenne a normális, csakhogy sajnos nem feltétlenül evidens ez mindenhol mindenkinek…

Például korábban laktunk olyan helyen, ahol elég sok házi kedvencünk végezte méreg vagy autóbaleset áldozatául. Sőt! Volt, hogy nem is az úton, hanem az út mellett ütöttek el kisállatot (a nyomvonalból látszott, hogy szándékos volt) - mert milyen vicces áthajtani valaki kis kedvencén, és ugyanezen okból kutyával macskát elkapatni is… Szóval van negatív tapasztalatom bőven.

Például amikor Győrben laktunk volt egy pasi, aki állandóan messziről rám kiabált a parkban, hogy ne vigyem már oda a kutyámat. Tette ezt azért, mert az ő kutyája utálja a többi kutyát, csak kettőt volt hajlandó elviselni és ők szépen leültek ott, a közparkban és elengedték a három kiskutyát. Szerintük teljesen rendben volt, hogy a környék összes többi (tucatnyi) - egyébként barátságos - kutyájának kívül tágasabb. Vigyék őket ahová tudják.

Sajnos igen gyakran mennek a figyelmeztető értesítések is Facebook-on, hogy éppen hol melyik környéken találtak "elszórva" különböző húsdarabokba, májkrémbe, párizsiba, virslibe rejtett apró éles tárgyakat…

És akkor még nem is beszéltünk a mostanában még a hírekbe is bekerülő rémtörténetekről. De pont ezért szerettem volna megosztani néhány gondolatot, ugyanis vannak jó példák is, és úgy gondolom az emberek többsége inkább ezeket követi.

Én szeretem az állatokat, van kutyánk, macskánk, több is. Egyiket se terveztük, de az ember felelősséggel tartozik azért, amit megszelídített. A kutyó rémülten keres, ha séta közben véletlenül szem elől téveszt, a macskák pedig nem hajlandóak idegenekkel szóba állni. Hozzánk kötődnek és bármilyen jó helyük is lehetne máshol, többet jelentünk számukra, mint bármilyen luxus.




Különösen a bitang kutyánknak, mert neki az a lehető legszebb nap, amikor végig a gazdival lehet, és sétálunk és kirándulunk és játszunk, és egyáltalán nem számít, hogy már több, mint hét éves, olyan szeleburdi, mint egy kölyök. Az meg pláne nem számít, milyen klassz kertek és birtokok léteznek, ahol olyan sokat lehetne szaladgálni, de ha nincs ott a gazdi, akkor az egy szomorú hely.

Az egyik macsekunk kifejezetten elvadult cica volt, édesanyám szelídítette meg, kezdetben csak ő tudott a közelébe menni. Az igazi változás a második költözés után jött nála, érezhetően máshogy állt hozzánk, mintha megértette volna, hogy nem hagyjuk ott őt sehol, hozzánk tartozik. Az a cirmos, aki annyira vad volt, rossz sora volt, ázott, fázott és néha élelemhez is alig jutott, mert nem fogadott el semmit az embertől… Nos ez a cirmos, most egy párnamatyi, és csak pihe-puha párnán vagy pléden hajlandó aludni, ma már szép kerek pocakja van, és esténként dorombolva várja, hogy anyukám mikor megy lefeküdni és helyezi el a párnáját, hogy mellé feküdhessen… vagy inkább a számára kiutalt párnára, merthogy már az is van neki.


Persze azt is megértem, ha valaki nem szereti őket, nem fogom kényszeríteni, és nem akarom meggyőzni, hogy mégis kellene. Elfogadom, hogy ő nem kedveli az állatokat. Azt meg pláne nem gondolom, hogy csak azért rossz ember lenne, mert nem úgy viszonyul a házi kedvencekhez, mint mondjuk én és állatbolond társaim.

Azt viszont állítom, hogy attól még neki is emberségesnek kell lennie! Nem kell szeretnie az állatokat, nyugodtan utálhatja a macskákat, kutyákat, papagájokat, hörcsögöket stb. De!
Azt el kell fogadnia és tiszteletben kell tartania, hogy a másik ember szereti őket.

Amikor valaki mondjuk szándékosan ráuszítja a kutyáját egy macskára, azzal nem az a baj, hogy nem szereti a macskákat, hanem, hogy nem tartja tiszteletben, hogy az a másik ember viszont szereti. Annak a másik embernek ugyanis fáj, ha elveszíti négylábú barátját. A bolond macskás nő megsiratja, ha az a cica többé nem jön haza a hívására. Az idős bácsi könnyes búcsút vesz attól a csúnya kis tacskótól, aki hosszú éveken át volt a társa. Abban a kicsi lányban megtörik valami, amikor anyukájával kézen fogva temetik el azt a szeretett cicát. De még egy házi kedvencet nélkülöző kicsi gyereknek is trauma, ha ilyet lát és mélységesen felkavarja őszinte kis lelkét.

És milyen ember az, amelyikben semmilyen érzelmet nem vált ki egy másik ember fájdalma? Egy síró gyerek. Egy csendben gyászoló férfi. Egy magányos öregasszony könnyei.

Szeretném leszögezni, hogy a példában szereplő eset nem a kutya hibája. Egyszerűen vannak olyan kutyák, akiknek ilyen a természete, és tudom, hogy olykor még minden jószándék ellenére is történnek balesetek. De az emberi szándékosságot elfogadhatatlannak tartom.

De létezik jó példa is!

Szóval miközben a fürge kismacskát hajkurászták odalent, az járt a fejemben, hogy egész jó környéken élünk. Megfogják a német juhászt, amikor látják a kis macskát, mert itt ez így természetes.

Korábban a kertvárosi részen laktunk, és sosem kellett féltenünk az állatainkat. Jobbára kisgyerekes családok laktak az utcában, aminek mind a két végén lassító fogta vissza az autók sebességét. Délután és esténként a gyerekek az utcán játszottak. A lakók sosem ártottak volna szándékosan a szomszédok, vagy bárki más kedvencének. A szembe lakó gyerekek gyakran jöttek és hívták a kutyánkat a kerítéshez, simogatták és beszélgettek vele. A kislány mindig biztosította a kutyámat, hogy szoros a barátságuk. :D Persze volt olyan szomszéd, aki nem kedvelte a macskákat, de ő sem bántotta őket, csak elzavarta, ha a portájára tévedtek. Barátságos és biztonságos lakóközösség volt, és igazából ez a normális.

Kutyások etikettje
Most, itt a patakparton is nagyjából hasonló mentalitást tapasztalok. Megvan a kutyások saját etikettje. El lehet engedni a kutyusokat, de mindenki ügyel a sajátjára. De adott esetben nem tesszük szóvá, hogy a másik miért nem engedi el a sajátját, mert ő ismeri a kutyáját. Ha valaki tudja, hogy az ő kutyája nem mindig barátságos, akkor ha szembejön valaki, automatikusan megfogja, és ha kifejezetten morgós más kutyákkal szemben, sokszor ki is kerülik a szembe jövőt. Itt nem divat a másik elzavarása, ha nem jönnek ki a kutyák, ellenben szokás felelősséget vállalni a saját négylábúnkért. És a legjobb, hogy ez annyira természetes és automatikus mindenkinek. Lehet szidni Budapestet, de azért sok-sok jót is tapasztal itt az ember!


Persze nyilván itt is előfordulnak összemorgások, veszekedések, akár még balesetek is, de emberek vagyunk, nem tökéletesek, néha figyelmetlenek, szóval olykor hibázunk. De az nagyon fontos, hogy ez nem szándékos.

Amikor hallom a horror-sztorikat, amiket emberek tettek állatokkal, akkor örülök, hogy van ellenpélda is. Léteznek olyan helyek, ahol a lakók képesek tekintettel lenni egymásra, és látom azt is, hogy milyen erős tud lenni a közösségi nyomás. Mert nem csak azért viselkednek itt így az emberek, mert erre felé olyan fenemód jótét lelkek laknak. Hanem azért, mert aki nem áll be a sorba, arra rá is szólnak!

Csak egyszer találkoztam olyannal, hogy egy nő hagyta, hogy a kutyája a patakban hajkurássza a nem rég kikelt kiskacsákat… hát elég gyorsan leteremtették az arra járók. (Nem bunkón, de határozottan rászóltak.) Így működik egy közösség, még ha van is egy-egy emberke, aki nem illeszkedik, a többségi nyomás jobb belátásra téríti. Mert vannak íratlan szabályok, amiket követünk. Ezért nagyon fontos, hogy ha olyannal találkozunk, ami nem helyes, együtt emeljük fel a hangunkat, mert egy fecske nem csinál nyarat, de ha sokan vannak elbírják a hősugárzót. ;)

A kis fekete cica története pedig igazán mosolyfakasztóra kerekedett, ugyanis több gazdája is lett a kertek alatt. A szomszéd társasházban élő hölgy, aki gondjaiba vette első este azóta is szeretettel gondozza, minden nap készíti neki a vacsorát, a cica pedig talán már bátorságot vett ahhoz is, hogy besomfordáljon hozzá a cicabejáraton át. De a mellette lévő társasházban is megkedvelték a kis kormit, egy kisgyerekes család minden reggel hozza neki a napindító betevőt, a gyerekek pedig gyakran lejárnak hozzá játszani a kertbe. Szóval azóta is boldogan éldegél itt a biztonságos és kényelmes otthont nyújtó társasházi udvarokon. :)


Remélem a sok negatív történetet sikerült legalább egy picit ellensúlyozni ezzel a hosszúra nyúlt bejegyzéssel. A magam részéről úgy tapasztalatom, lehetünk bizakodóak, mert sokan vagyunk! ;)

További anomália sztorikat itt olvashattok: Anomália sztorik

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése